Nagyképű Idézetek
Szép vagyok és igazságos
Jó szívű és barátságos
Erős vagyok,nagyon kemény,
Csodálatos,mégis szerény
Okos vagyok,tanult,művelt,
Tökéletes mégsem öntelt,
Jóképű,imádnivaló,
Minden téren megbizható
Bátor vagyok sérthetetlen,
Győztes tipus verhetetlen
Elnéző és megbocsájtó,
Egyszerűen:jó leányzó.
Mi mindannyian apró bogarak vagyunk
de én azt hiszem szentjános bogárnak
születtem.
Eddig azt hittem tökéletes vagyok
(de mostmár tudom xd)
Tavaly nagyképű voltam de
mostmár tökéletes vagyok.
Nem vagyok beképzelt
csak tökéletes.
Szépnek születni kell.
Én sem vagyok tökéletes belőlem is
hiányoznak a hibák.
Ki az abszolút beképzelt?
aki azt h. szebb nálam.
Egoista az,az ember kit
sokkal jobban érdekli
saját maga mint én.
Tökéletes szó gyenge kifejezés rám.
(ennyi)
Nagyképűség
A nagyképűség egyfajta tekintélyszerzési vágytól áthatott és egyben minden alapot nélkülöző fölényeskedés.
Nagyképű az az ember, aki összeütvén valami kecskerímekből álló bikfaverset, már másnap William Shakespeare-re, mint "neves külföldi kollégára" hivatkozik. A nagyképűek egy jellegzetes csoportja könnyen ismerszik meg arról a sajátos testtartásról, járásmódról stb., melyeknek láttán gyakorta megfordul fejünkben: ez is erősnek érzi magát, mióta meghízott. Ő az, ki meglátván a kiszemelt hölgy kedvesét, megállapítja, hogy az illető férfiú "párbajképtelen", majd mikor azt is észreveszi, hogy szánalmas próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak, hozzáfűzi még: "az a nő viszont, aki ilyen nyomorulthoz ennyire ragaszkodik, ostoba, s mint ilyen, kegyeinkben sem részesülhet többé!". Később, látva a boldogan andalgó párt, keservesen felsóhajt: "Oh, te szerencsétlen leány, mennyire sajnállak, hogy nem velem jársz!". A "seperc" alatt lenyomott nők lajstromában a neveknek se vége, se hossza; a meghódított fickók tucatszám csúsznak-másznak körülötte, csak éppen ember nem látta még őket. Ha kollégái előtt valami bődületes szakmai marhaságot állít, különös biztosítékát adja szavai hitelének: "Ha ez nincs így, visszaadom a diplomámat!", a hangzatos ígéret később valahogy feledésbe merül. Ugyancsak ő az, ki ha megkérded: hol végzett, "Ahol a nagy elmék szoktak" lesz a válasz. Mikor önmaga képességei kerülnek terítékre - ami valahogy vele a szokottnál is gyakrabban megesik, szuperlatívuszokban beszél. Ha ilyenkor ironikusan célzol "szerénységére" nem fogja a fanyar felhangot és komolyan fűzi hozzá: "Még szerencse, hogy ilyen objektíven, elfogulatlanul tudom szemlélni magamat; tényleg, ha jobban belegondolok, nem is ismerek nálam szerényebb embert, aki ennyire elfogulatlan saját magát illetően. Én vagyok a legeslegszerényebb!". Ha valamilyen versengés keretében - sportszerűtlen praktikát alkalmazva - netán fölébed kerekedik, őszintén sajnálkozva jegyzi meg miközben gratulálsz neki: "Jó lett volna a verseny, de így - igazi ellenfél híján - én egy kicsit untam". Különösen cifra a helyzet, ha történetesen a női felsőbbrendűség szilárd hite torkollik a nagyképűségbe. Ilyen perszónák szoktak (pillantásra sem méltatva téged, potenciális szatírt) elfordított fejjel elviharzani melletted; közben szemmel láthatóan arra gondolnak: arcélük pontosan olyan megközelíthetetlenül csodálatos szépségű, mint Nofreteté profilja. Arról persze látványosan megfeledkeznek, hogy korábban már egyszer meghívtad vacsorázni őket és így illene köszönni; arról szintén, hogy sem a tavalyinál három számmal nagyobb fenék, sem az időközben kialakult úgynevezett "Frédi-Béni-láb" már nem annyira vonzó. A nagyképű ember gyakran vesz fel atyáskodó pózokat. Elnézően, "tréfásan" élcelődve ecseteli megbocsátható gyengéidet a baráti társaságban "ilyen kis ostoba az én cimborám, de azért én kedvelem; majd én az erős férfi támasza leszek, látjátok milyen önzetlen vagyok?". Bizonyos, társadalmi megbecsüléssel járó foglalkozások űzői között szép számmal akadnak önmaguknak jócskán előre és meglehetősen bőkezűen bizalmat előlegezők. Hány orvostanhallgatót látni ruganyos, vagány léptekkel úgy kipattanni a papa autójából, mintha az a legutóbb zseniális sebészi beavatkozás paraszolvenciája lenne; hány torzonborz bölcsész agyában látszanak megfogalmazódni tolsztoji gondolatok (így kívülről); hány ügyvédjelölt mosolyog lenyalt hajjal, nyakkendőtűsen, sejtelmesen titkolva nagyon kevés fizetését, mintha az szégyellnivalóan magas lenne? Abban, amit ezek a fiatal, "nagyon tehetséges" emberek magatartásukkal sugallnak, egy közös momentum van: "nem is néznék ki belőlem, de azért látszik".
A nagyképűség sajátja - ellentétben az introvertált, önnyugtatgató személyiségjeggyel: a restséggel -, hogy a külvilágra agresszíven rá kívánja erőltetni az önmagára vonatkozó értékítéletet, ráadásul mások fitymálása útján; tehát sokkal kellemetlenebb tulajdonság a restségnél, ahol elítélő véleményünk legalább saját jószántunkból alakul ki, nem provokálja azt senki. A példázatként hozott idézet csupán egy mondat Seneca: A nagylelkűségről[12] című művéből. A kérdést a filozófus szerző Nero császár szájába adja:
"Hát valóban engem tartottak a legmegfelelőbbnek a halandók közül, engem választottak ki arra, hogy a földön istenek szerepét töltsem be?
Ez ha nem velem történik talán kétségeim lennének, de megtörtént, és csak azért nem aznap írtam meg, hogy ne az első dühöm vezéreljen, próbáljak objektív maradni.
Az eset a munkahelyemen történt. Alapjába véve szokvány eset lenne, ha …..
Nézzük mi is történt.
Cikázok ezerrel, hiszen mindjárt karácsony, töröm a fejem mit hogy kéne, hogy minden flottul menjen, mert a klienseink a legelesettebb rétegből kerülnek ki, és a szeretet ünnepe számunkra (számomra) igen fontos, hogy probléma mentes legyen.
Keresem az egyik kolléganőm, mert meg kéne valamit beszélni, szólnak, hogy benn van az X szobában, mert rosszul van az Y lakó. Oké, veszem a nyúlcipőt, hiszen egyedül nekem van egészségügyi szakképzettségem megyek megnézem mi is van.
Valóban Y lakó elég rosszul nézett ki, az elmondott elsődleges tünetek alapján egy sima ájulásra gondoltam. Elláttam, és látszólag, mintha elkezdődött volna rendeződni az állapota, de néhány perc elteltével visszamentem, hogy megnézzem jobban van-e. Hát nem, hanem rosszabbul. El kezdtem részletesen kikérdezni, majd megnéztem a gyógyszereit, hogy mit is szed, (hiszen nem lehet tisztában több mint 50 ember egészségügyi státuszával, és különben sem ez a feladatom) látom ám, hogy az általa felsorolt gyógyszerek között nem szerepelt az egyik. Itt beugrott, hogy mi is az alapbetegsége, s közben kiderült, hogy már előző nap is rosszul volt, sőt un.: szurok székletet ürített. Hű a mindenségit, itt nagy a baj! Ez a beteg vérzik, és a tünetek is arra engedtek következtetni, hogy a kivérzés állapotában van. Azonnal hívom a mentőt, sorolom a tüneteket ahogy kell. Jó küldöm a segítséget. Ilyenkor az az első, hogy megnézem mikor telefonáltam. 20 perc múlva még sehol semmi. Újabb telefon, hiszen 15 perc alatt ki kéne érni a protokol szerint. Már úton a segítség, jön a válasz. Jelzem főváros, nem a mentőállomástól több tíz km-re lévő település.
Rendben (a fenét rendben!) kevesen vannak, nincs kocsi, dolguk van, a beteg meg dögöljön meg.
Kimegyek eléjük, hogy ne kelljen keresgélniük, hiszen kicsit el vagyunk dugva, míg odaérünk a helyszínre beszámolok az általam tapasztalt tünetekről. Semmii reakció, már úgy metakommunikatíve, de kommunikatíve se. Közben a mellékhelységben meghagytuk a betegség tüneteit bizonyító korpus deliktit, mutatom a mellettem haladó szakembernek. A mentős undorodva, oda se nézve jóformán, elfordul, s vágja a pofákat. Majd érkezik a másik meglátja a beteget, anélkül, hogy megviszgálná, na akkor jöjjön, szólt a beteg felé. Vigyük, ennyi volt. Közben azért rám szól, hogy legközelebb az ügyelet hívjam, ne a roham mentőt, majd az ügyelet eldönti, mi az adkvát ellátási mód. Na itt a trágyalé elöntötte az agyamat, majd közöltem Velük kissé karcosabb hangnemben, hogy (és most itt jöjjön szó szerint a párbeszéd):
- Engedtessék meg, hogy el tudjam dönteni, hogy mikor hívok mentőt és mikor ügyeletet, hiszen közel 20 év eü múltam van, és felsőfokú végzettséggel rendelkezem. Amikor hívtam a mentőket a beteg állapota igen is azt kívánta meg. (Az már más kérdés, hogy miután lefektettem, az általános állapota valamelyest javult) Ha ügyeletet hívok, azok ebben az időszakban, jó ha 1 óra múlva kijönnek, s mentő majd utána valamikor. Itt már nagyon durcás voltam.
A válasz:
- Ja akkor minden rendben.
Jött kifelé a szemem, mint a sublót fiók. Nyeltem kettő, s nem szóltam, mert volt gyerekszobám, ha itt mondok valamit a 4 férfi kétszer egy irányba nem ment volna. Hogy is van ez? Ha nem vagyok szakképzett akkor kioktatható vagyok, ha meg van merszem visszaszólni, és jelezni, hogy szakember vagyok, akkor rendben? Na ne.
Közben kísérik szegény beteget, aki kb 5 m után jelzi, hogy Ő bizony innen tovább egy lépést, se, mert szédül, nincs ereje, mindjárt összeesik. Na akkor csüccs, mert itt épp van egy szék. Vérnyomásmérés, pulzus számolás – eredmény: vérnyomás a béka segge alatt, alig valami, a pulzus szalad – itt már mintha rájöttek volna, hogy nagyobb a baj, mint első ránézésre. Azonnal infúziót (kettőt is) kötöttek volna be, ha találnak vénát. Kb. a 6. szúrásra sikerült is. Nem csodálkoztam azon, hogy nem találtak vénát, hiszen egy kivérzett betegnél nehéz. Aztán előkerült a kerekesszék, és irány a kórház.
Este telefon a kórházba, mi van Vele? Csoda, hogy még él. Mára sikerült stabilizálni az állapotát, a vérzést megállítani.
Uraim!? Miből állt volna annyit mondani. Elnézést. Igaza volt. Lehet, hogy belebetegedek volna? Le kéne venni azt a fene nagy mellényt, és elhinni, hogy esetleg valaki érthet a dolgához.
Ha meg kevesen vagyunk, sok a dolgunk, bajunk van a saját cégünk vezetésével, akkor sem kéne másba belerúgni, mert még az is lehet, hogy a kígyó a farkába harapat.
